Mézpuha belső fénysuba -
gyöngygyermeklány palota
gyöngygyermeklány sír kacag
százszor kint-tű kagylóhéja
meghasad.
.....
Sziromágyon teste-nincs árny -
moccanatlan lepke-kép
sziromfehér végtelenbe
metszi bele életét.
2011. június 15., szerda
2011. június 13., hétfő
Népi sanzon, ma
Állnak a tálak a csepegtetőben
Állok a kádban, ebédidő benn,
benn a szívemben, felfalok
minden egynyári lovagot.
Paprika, gomba, paradicsom
grillágyában gomolya, nyom,
nyom a kétélű kaszajba,
keresztbe nyeltem magamba.
Állok a kádban, csepelygek,
száraz edény, pityergek,
emésztek sok daliát,
értem vínak odaát.
Üres edény, üres ma,
üres vagyok magamba,
üres rám a zuhanyrózsa
elhervadok pipacs módra.
(Pipacs, pipacs –
lelkem, kikapcs.)
Állok a kádban, ebédidő benn,
benn a szívemben, felfalok
minden egynyári lovagot.
Paprika, gomba, paradicsom
grillágyában gomolya, nyom,
nyom a kétélű kaszajba,
keresztbe nyeltem magamba.
Állok a kádban, csepelygek,
száraz edény, pityergek,
emésztek sok daliát,
értem vínak odaát.
Üres edény, üres ma,
üres vagyok magamba,
üres rám a zuhanyrózsa
elhervadok pipacs módra.
(Pipacs, pipacs –
lelkem, kikapcs.)
2011. január 12., szerda
(Egészséges) Tettre-dal
Kon, vek, tor, radalmi
dal mi
Kat, togó, lázban kánon-nótáz
tompfa fényű pajtikákkal
s fut, fut, futákos dala a szívfáj-jós ha
- lomhán, vagy épp nyüzsögve, ormotlan lelki zűrökbe’
megintelek!-tusából
kijózanodva
széttagolható –
gázrózsán hagyja míg fő
a kontra-verSió.
CSEND- ÉS HATÁS-SZÜNET.
Te
Fent járj és lent járj kint járj és bent járj
fürkész nagy szemű szent akarattal.
dal mi
Kat, togó, lázban kánon-nótáz
tompfa fényű pajtikákkal
s fut, fut, futákos dala a szívfáj-jós ha
- lomhán, vagy épp nyüzsögve, ormotlan lelki zűrökbe’
megintelek!-tusából
kijózanodva
széttagolható –
gázrózsán hagyja míg fő
a kontra-verSió.
CSEND- ÉS HATÁS-SZÜNET.
Te
Fent járj és lent járj kint járj és bent járj
fürkész nagy szemű szent akarattal.
2010. december 3., péntek
A 173-as busz, a Keletitől
173-as busz a Keletitől, 173-as busz a Keletitől,173-as busz a Keletitől...
december 3., december 3., december 3. december 3.
1067 Eötvös utca 45., 1067 Eötvös utca 45., 1067 Eötvös utca 45.
Várlak! Várlak! Várlak!
december 3., december 3., december 3. december 3.
1067 Eötvös utca 45., 1067 Eötvös utca 45., 1067 Eötvös utca 45.
Várlak! Várlak! Várlak!
2010. augusztus 18., szerda
Tört ének a SZÍNről
(egy esti "drámaelőadás" partitúrája)
1.
Ó, Ég, ki hagytad,
ki a munkát Newtonnak adtad,
egy morc profnak, hogy kutassa lényedet,
hogy prizmába ő lessen,
ő, ki színeket – s köztük különbséget – nem lát
ki segédjét kérte, hogy kék, zöld, sárga, vörös, s a többi titkát
(a színeket, megtörten,
törve-törvén, ez a törvény,
mélye örvény)
mondja tollba,
s ezzal az ügylet
- s a lélek gondja –
egyszer s mindenkorra legyen már megoldva!
(Na!)
(Álma, a puha párna
e gravitáció- vonta súlyos elme terhét majd eloldja)
Tudatjuk:
az anyagnak színe nem sajátja,
hanem a fény az, mely a tárgyra
tetszés szerinti szögben, súlytalanul, de – mégiscsak – esik!
S a többi engedelmes közt el nem nyeletve
(…nyeletvén… a nyelve… nem is…) az alma azért piros, mert
(ezért mert) úgy akarja e nyeletlen, megtört, priz-ma-ver-te fééény!
(Megtörten, törve, törvén,
ha tetszik, ha nem, ez a Newton-törvény –
mélye örvény.)
2.
Állj meg, boldog óra!
Pillanat, ne röppenj tova!
Az ember balga, s a Tudás
hol édes,
hol mostoha keblén növeli
kíváncsi gyermekét a kornak,
kit sápadt-nyöszörgő elvek s elmék
olykor bús rabszolgasorba vonnak,
és idővel – mint altatózenét –
egyre rázza láncra vert kezét
míg nem jön új nap,
s a bilincset új hős nem szakítja
le…
Bakonyjákó, Napút Alkotótelep, 2010. július 16.
1.
Ó, Ég, ki hagytad,
ki a munkát Newtonnak adtad,
egy morc profnak, hogy kutassa lényedet,
hogy prizmába ő lessen,
ő, ki színeket – s köztük különbséget – nem lát
ki segédjét kérte, hogy kék, zöld, sárga, vörös, s a többi titkát
(a színeket, megtörten,
törve-törvén, ez a törvény,
mélye örvény)
mondja tollba,
s ezzal az ügylet
- s a lélek gondja –
egyszer s mindenkorra legyen már megoldva!
(Na!)
(Álma, a puha párna
e gravitáció- vonta súlyos elme terhét majd eloldja)
Tudatjuk:
az anyagnak színe nem sajátja,
hanem a fény az, mely a tárgyra
tetszés szerinti szögben, súlytalanul, de – mégiscsak – esik!
S a többi engedelmes közt el nem nyeletve
(…nyeletvén… a nyelve… nem is…) az alma azért piros, mert
(ezért mert) úgy akarja e nyeletlen, megtört, priz-ma-ver-te fééény!
(Megtörten, törve, törvén,
ha tetszik, ha nem, ez a Newton-törvény –
mélye örvény.)
2.
Állj meg, boldog óra!
Pillanat, ne röppenj tova!
Az ember balga, s a Tudás
hol édes,
hol mostoha keblén növeli
kíváncsi gyermekét a kornak,
kit sápadt-nyöszörgő elvek s elmék
olykor bús rabszolgasorba vonnak,
és idővel – mint altatózenét –
egyre rázza láncra vert kezét
míg nem jön új nap,
s a bilincset új hős nem szakítja
le…
Bakonyjákó, Napút Alkotótelep, 2010. július 16.
Mohos lap kétezerkilenc nyárból
A fejújítással rendeződő gondolatokat Moha újbóli feltűnése könnyes-sós káosszá züllesztette. Ültünk a tétova műanyag poharakból kilöttyenő bort és sört rostjaiba szívó asztalnál, ő a jobbomon, én a balján, szemközt két tudattalan, dévaj emberisten, s a Borkirálynő csodaváró Titániaként egy bokor mélyén végre kicsomagolta dobozából a falu polgármesterének csoki tortáját. Két hét múlva E. a Gödör mélyén majd azt mondja G.-nek, a fiúnak, akivel visszaesőként, többszöri szakítás után este újra vétkezik, azt mondja majd, „suttogj a fülembe csacskaságokat”, amire én ránézek, szemeimmel megtámaszkodom az aznap esti péteren, mert ott, a balatoni kisfaluban, a borünnepen nincs egyetlen szenvtelen mankó sem, egy mindentudóvá üresedett tekintet. Moha nem koccintja rám biztatón fejét, nem mondja, hogy eh, az élet egy bizarr gruppenparti.
Asztaltól asztalig. Portré helyett helyesebb megörökíteni az asztalok lábát. Egy amerikai típusú kávézó emeleti részlegében, a sötét bőrkanapéról pocakos, piros inges fickó szemei villannak rám a barátnője csupaszra edződött válla felett, előttük félbe száradt tejeskávé. A szófoszlányaikat a fülem mögé tűröm. Azért vagyok itt, mert le kell írnom, le akarom írni a péterek történetét. A krisztiánokét, a ferencekét, az ákosokét, az andrásokét. Rendbe kell szednem őket, mielőtt leülnek a végső nagy pókermeccshez, s képzeletben még egyszer végigsimítanak az összes fenéken, mellen. Valamelyik talán megérinti az arcomat is, nyirkos ujjait a tenyerembe fúrja, utolsót szeretkezünk. Naplómból kimetszett szavakat tapétázok a volt napok üvegfalára, s az ákombákom paraván mögött már bátrabban dobok le minden ruhát. A vetkőzést nem lehet eléggé korán elkezdeni – mondom Mohának, mikor táncba kezdünk, s ő nevet. Hogy, hogy mondtad? – csap le, mert a pókerpartira már ő is gyűjtöget.
Várok. Percenként kattintok a beérkezett levelekre. Fényes nappal spotlámpa-csillagos fehér égről olvasom a jazz-ből szűrt jövőt. A torkomban ezer spotlámpa lüktet, nő óriás vörös ékkővé, és húny ki, csokoládés keksszé zsugorodva. Elkérődzök, majszolok mélán a kerek asztalon, a laptop előtt. Mohát majszolom. Újra s újra beleropogok a fülébe valami butaságot, mire legyint, teljesen bolond vagy. Az árokparton kidőlök, bele a fűbe, és osztjuk-szorozzuk a köztünk esett szexet. Bolond vagyok. Mit kérhetek, merre mehetek ebből a gödörből, ahol fekete macska kúszik a kezeim alá, de Moha távol marad. Nem szeret.
Szalontai az éterből rámdörög. Szex. Biorobot.
Egy bokámra csatolt magas sarkú szandálban magasodom a Jégbüfé előtt a tegnap színeivel az arcomon. Az éjszaka kristályosodott gondolatok világos panamakalapom csengettyűit izgatva cikáznak. Széteső kristályvilágom fénytöréseinek kusza képletét rendezgetem, de az egész szilánkossága a bizonytalanság biztosságában ad új fogódzót. Hogyan tovább? Nincs munkám, úgy élek, mint a körúti punkok, csak épp a szerkesztőségeknél kalapozom, hogy írhassak valami semmire kellő sikket. És azon kívül enni, inni, aludni, baszni kell csak, de mindig mással, mert a kristálypalota nem enged.
szóban, vagy éles fényben olvasható csak, zene is szól mert a gondolat ma önmagában tetszhalott, belealudt a látszat-egészbe. a belső és a külső történéseket egyben játszom, egy óriás lélegzetvétellé teszem a lélek kalandját is. könnyeddé, fénylővé, de erőssé, azt sem bánva, ha félresöpörnek. csak biztosan tudni magam alatt a lábaimat, mint az asztal, mely még akkor is, ha kiforgatják és talpa az égbe merednek. az asztal nem gyalogol a körúton, nem áll meg a jégbüfé kirakata előtt. a jégbüfében nincsenek is asztalok, csak a lábasok és lábatlanok világának köztisége fagylaltkupacokkal, pogácsák ikertornyaival, sütemények rétjeivel, a kávégép sötétlő forrásával. - Köréjük írt mesék. tovább állok, megyek fel, a citadellára, töprengek, merre költözzem, amíg újul körülöttem a lakás, amíg átstrukturálódik a káosz, új minőségű formába hazudva önmagát.
A cigarettázó embereket még irigylem. Micsoda bizonyosság a füstölő, vékony rúd, a frivol lényszerűséggel légbe oszló szürkeség, mely körülkeretezi az arcot, megemeli a homlokot…
Asztaltól asztalig. Portré helyett helyesebb megörökíteni az asztalok lábát. Egy amerikai típusú kávézó emeleti részlegében, a sötét bőrkanapéról pocakos, piros inges fickó szemei villannak rám a barátnője csupaszra edződött válla felett, előttük félbe száradt tejeskávé. A szófoszlányaikat a fülem mögé tűröm. Azért vagyok itt, mert le kell írnom, le akarom írni a péterek történetét. A krisztiánokét, a ferencekét, az ákosokét, az andrásokét. Rendbe kell szednem őket, mielőtt leülnek a végső nagy pókermeccshez, s képzeletben még egyszer végigsimítanak az összes fenéken, mellen. Valamelyik talán megérinti az arcomat is, nyirkos ujjait a tenyerembe fúrja, utolsót szeretkezünk. Naplómból kimetszett szavakat tapétázok a volt napok üvegfalára, s az ákombákom paraván mögött már bátrabban dobok le minden ruhát. A vetkőzést nem lehet eléggé korán elkezdeni – mondom Mohának, mikor táncba kezdünk, s ő nevet. Hogy, hogy mondtad? – csap le, mert a pókerpartira már ő is gyűjtöget.
Várok. Percenként kattintok a beérkezett levelekre. Fényes nappal spotlámpa-csillagos fehér égről olvasom a jazz-ből szűrt jövőt. A torkomban ezer spotlámpa lüktet, nő óriás vörös ékkővé, és húny ki, csokoládés keksszé zsugorodva. Elkérődzök, majszolok mélán a kerek asztalon, a laptop előtt. Mohát majszolom. Újra s újra beleropogok a fülébe valami butaságot, mire legyint, teljesen bolond vagy. Az árokparton kidőlök, bele a fűbe, és osztjuk-szorozzuk a köztünk esett szexet. Bolond vagyok. Mit kérhetek, merre mehetek ebből a gödörből, ahol fekete macska kúszik a kezeim alá, de Moha távol marad. Nem szeret.
Szalontai az éterből rámdörög. Szex. Biorobot.
Egy bokámra csatolt magas sarkú szandálban magasodom a Jégbüfé előtt a tegnap színeivel az arcomon. Az éjszaka kristályosodott gondolatok világos panamakalapom csengettyűit izgatva cikáznak. Széteső kristályvilágom fénytöréseinek kusza képletét rendezgetem, de az egész szilánkossága a bizonytalanság biztosságában ad új fogódzót. Hogyan tovább? Nincs munkám, úgy élek, mint a körúti punkok, csak épp a szerkesztőségeknél kalapozom, hogy írhassak valami semmire kellő sikket. És azon kívül enni, inni, aludni, baszni kell csak, de mindig mással, mert a kristálypalota nem enged.
szóban, vagy éles fényben olvasható csak, zene is szól mert a gondolat ma önmagában tetszhalott, belealudt a látszat-egészbe. a belső és a külső történéseket egyben játszom, egy óriás lélegzetvétellé teszem a lélek kalandját is. könnyeddé, fénylővé, de erőssé, azt sem bánva, ha félresöpörnek. csak biztosan tudni magam alatt a lábaimat, mint az asztal, mely még akkor is, ha kiforgatják és talpa az égbe merednek. az asztal nem gyalogol a körúton, nem áll meg a jégbüfé kirakata előtt. a jégbüfében nincsenek is asztalok, csak a lábasok és lábatlanok világának köztisége fagylaltkupacokkal, pogácsák ikertornyaival, sütemények rétjeivel, a kávégép sötétlő forrásával. - Köréjük írt mesék. tovább állok, megyek fel, a citadellára, töprengek, merre költözzem, amíg újul körülöttem a lakás, amíg átstrukturálódik a káosz, új minőségű formába hazudva önmagát.
A cigarettázó embereket még irigylem. Micsoda bizonyosság a füstölő, vékony rúd, a frivol lényszerűséggel légbe oszló szürkeség, mely körülkeretezi az arcot, megemeli a homlokot…
Elnemküldve, régről
Elnemküldve, régről
Fura, az egyetlen páros prímszám a 2. Legutóbbi találkozásunk óta sokat gondolkodtam a számokon. És látomásom volt. Felfedeztem a prímek titkát. Pontosabban egy apró lépés még hátra van, de erről később. (Különben a mínusz számoknak nincs értelme – most már ezt is tudom.) Most, hogy felfedeztem, valóban bejósolhatóvá válik minden? Pl., tudni fogom, mikor gondolsz rám, mert a törvényszerűségek alól sem az elmefolyamatok, sem a testiek nem lehetnek kivételek? Valóban nem lenne eztán véletlen? Az egy szebb, tökéletesebb világhoz vezetne?
Amíg ilyen korcsok vagyunk, még ha megfejtük is (de korcsok vagyunk, és nem tudjuk megfejteni), nem vehetnénk hasznát ennek a tudásnak. Nekünk magunknak kell tisztulnunk szellemileg, s ha így lesz, nem problémázunk többé a prímekkel. Egyébként egy gömböt képzelek el, aminek közepe van csak: az 1. És onnan minden irányba szóródnak szét a számok, nőnek, burjánzanak kifelé. (Valahogy a mindent magába faló Kisgömböc jut eszembe, meg ahogy kipukkadt.) De ha elosztjuk őket önmagukkal, visszakapjuk az egyet.
…Ezt az egyet szeretném visszakapni, mikor a konyhaasztalra dőlve, kezeinket összeérintve feküdtünk. Azóta az egy nőtt-nőtt, habzsoltunk, most is számokkal zsonglőrködünk, amiből kifelejtjük a mozgást. A koordinátarendszer anakronisztikus, helyette egy dinamikusan mozgó rendszer kell, olyasmi, aminek a közepében az egy áll, és belőle lamniszkáta-ív szerűen szóródnak körbe a számok, vagyis a bejárt lamniszkáta pályákon ülnek.
Pukkannék…
Fura, az egyetlen páros prímszám a 2. Legutóbbi találkozásunk óta sokat gondolkodtam a számokon. És látomásom volt. Felfedeztem a prímek titkát. Pontosabban egy apró lépés még hátra van, de erről később. (Különben a mínusz számoknak nincs értelme – most már ezt is tudom.) Most, hogy felfedeztem, valóban bejósolhatóvá válik minden? Pl., tudni fogom, mikor gondolsz rám, mert a törvényszerűségek alól sem az elmefolyamatok, sem a testiek nem lehetnek kivételek? Valóban nem lenne eztán véletlen? Az egy szebb, tökéletesebb világhoz vezetne?
Amíg ilyen korcsok vagyunk, még ha megfejtük is (de korcsok vagyunk, és nem tudjuk megfejteni), nem vehetnénk hasznát ennek a tudásnak. Nekünk magunknak kell tisztulnunk szellemileg, s ha így lesz, nem problémázunk többé a prímekkel. Egyébként egy gömböt képzelek el, aminek közepe van csak: az 1. És onnan minden irányba szóródnak szét a számok, nőnek, burjánzanak kifelé. (Valahogy a mindent magába faló Kisgömböc jut eszembe, meg ahogy kipukkadt.) De ha elosztjuk őket önmagukkal, visszakapjuk az egyet.
…Ezt az egyet szeretném visszakapni, mikor a konyhaasztalra dőlve, kezeinket összeérintve feküdtünk. Azóta az egy nőtt-nőtt, habzsoltunk, most is számokkal zsonglőrködünk, amiből kifelejtjük a mozgást. A koordinátarendszer anakronisztikus, helyette egy dinamikusan mozgó rendszer kell, olyasmi, aminek a közepében az egy áll, és belőle lamniszkáta-ív szerűen szóródnak körbe a számok, vagyis a bejárt lamniszkáta pályákon ülnek.
Pukkannék…
Megfordítom a kulcsot a vasrács zárjában
Hegyezi a fülét
Kinyitom s ha nem vagyok óvatos nekicsapódik a falnak
Felpattan valamelyik ágyról párnáról elő valamelyik ablakmélyedésből
Be a belső ajtón
Futtában megcsúszik a síkos parkettán nekiütődik egy széknek vagy asztallábnak ha kifarolt a kanyarban
És már csak a legbelső az amelyiknek az alját nem festettem le mert azt hittem hogy le kell vágni fűrészelni belőle merthogy "akad" mondta a mester a felújításkor tavaly és én ráhagytam és nem festettem mert tíz centiméterrel több nyugalom máshol fürdések máshol éjszakázások és nem evések után és egy alig tíz centiméternyi nyugalomtól fáradtan vörösen véknyan kiéhezve mint a macska
Vár...
Hegyezi a fülét
Kinyitom s ha nem vagyok óvatos nekicsapódik a falnak
Felpattan valamelyik ágyról párnáról elő valamelyik ablakmélyedésből
Be a belső ajtón
Futtában megcsúszik a síkos parkettán nekiütődik egy széknek vagy asztallábnak ha kifarolt a kanyarban
És már csak a legbelső az amelyiknek az alját nem festettem le mert azt hittem hogy le kell vágni fűrészelni belőle merthogy "akad" mondta a mester a felújításkor tavaly és én ráhagytam és nem festettem mert tíz centiméterrel több nyugalom máshol fürdések máshol éjszakázások és nem evések után és egy alig tíz centiméternyi nyugalomtól fáradtan vörösen véknyan kiéhezve mint a macska
Vár...
2010. augusztus 3., kedd
Egy művészettörténésznek
Egysorban. kifelé kopom, lopom a színeket
a kurta börleszkből. sápadtan hunyorít a Hold.
s fejemre némafilmünkből bojtot csomóz az idő.
a kurta börleszkből. sápadtan hunyorít a Hold.
s fejemre némafilmünkből bojtot csomóz az idő.
2010. július 25., vasárnap
2010. június 4., péntek
The Beach - Urbán András Társulata (Szabadka), POSZT 2010, Pécs
Nem The Bitch.
A barátnőm macskája tüzel. Hozzádörgölőzik mindenhez, mindenével. Kritikátlanul. Ha felveszem, húrrá feszül a teste. Kis kurva. Mikor ők négyen - Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdély Andrea - belekezdenek, eszembe jut. Éppúgy ömlik az öntudatlan és (ön)kritikátlan gondolatfolyam, mint ahogy azt a macskát is csak a maga kéje köti le, egész napra. A nyugdíjasok, a hajléktalanok, a gyerekek, a mozgássérültek, a kutyák (nem a macskák), a takarítók mind kapják be! Reméljük, remélhetjük, hogy van legalább egy rendőr - de jobb, ha több - a közönség sorai közt, hogy megvédjen minket önmagunktól ha gyorshajtunk, ha ittunk, ha szabálytalankodunk. Egyáltalán, ha megszegjük a Törvényt. Nem tudhatjuk, miért ítélnek el minket, esetleg. Lehet, hogy nem is a gyorshajtásért, hanem mert nem sírtunk a temetésen, a saját anyánkén, aki tegnap halt meg, sőt beültünk a moziba, és még a filmen is tudtunk nevetni. Mi emellett egy gyilkosság?
Kit érint, és hogyan, ahogyan Urbán András négyese beszél. Ki gondolja ezt, amit ők mondanak, kit-mit hangosítanak ki, mi fölött kacsintunk össze, egyetértésben, hogy mi bizony nem tartozunk azok közé. A jó, az őszinte politikusok, a hős rendőrök közé; nem a büdös, koszos, mocskunkat pucolók közé; nem a vendéglátósok közé. Mi azok vagyunk, akik nem sírtunk, akik nevettünk...? Amiért tárgyalnak, döntenek felettünk, és a vég a halálos ítélet.
Nem csapnak össze vélemények. Véleményeken át vagyunk vezetve és megvezetve, hisz az irodalmi Camus szöveggel párhuzamosan futó hétköznapi a részvétlen, az önmagával törődő, a "közönyös" ember hangja. Az állati, az ösztönös, az öntudatlan, a saját akarattal, elhatározással nem bíróé. Van egy pillanat, mikor Béres Márta (vagy épp Erdély Andrea?, már nem is tudom) négykézláb végigkúszik a színen. Egy másik, mikor hat percen keresztül
pózolnak ők négyen
a reflektorfényben.
"Ez már irodalom". Sokáig úgy tűnik, lehetetlen lesz lezárni ezt a má-ra rezonáló darabot, ami itt-ott különböző címeken fut, ami nem annyira improvizatív mint gondolnánk, s amelynek elképesztő a zenéje. De aztán ott fekszenek mind a négyen a színpadra terített strandhomokban, épp csak hogy bele nem süppednek abba a totális semmibe, amibe hagytak minket is belekémlelni, épp hogy csak nem zárul minden a kimondás vélemény nélküli közönyébe. És akkor a két lány, a húzóerők arról beszélnek, mi történne, ha valaki megerőszakolná őket. Nem, én nem vágnám le a mellem, mondja Béres Márta Erdély Andrea mondatára reagálva. Én inkább úgy intézném, hogy valahogy mégis élvezzem. Mert ez az agyban történik, vagy nem? Csak átkapcsolok valamit, és már élvezek.
Így lehet túlélni...
Átkapcsoltunk, vagy épp a mellünket kaszaboljuk...most?
Nem The Bitch.
A barátnőm macskája tüzel. Hozzádörgölőzik mindenhez, mindenével. Kritikátlanul. Ha felveszem, húrrá feszül a teste. Kis kurva. Mikor ők négyen - Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdély Andrea - belekezdenek, eszembe jut. Éppúgy ömlik az öntudatlan és (ön)kritikátlan gondolatfolyam, mint ahogy azt a macskát is csak a maga kéje köti le, egész napra. A nyugdíjasok, a hajléktalanok, a gyerekek, a mozgássérültek, a kutyák (nem a macskák), a takarítók mind kapják be! Reméljük, remélhetjük, hogy van legalább egy rendőr - de jobb, ha több - a közönség sorai közt, hogy megvédjen minket önmagunktól ha gyorshajtunk, ha ittunk, ha szabálytalankodunk. Egyáltalán, ha megszegjük a Törvényt. Nem tudhatjuk, miért ítélnek el minket, esetleg. Lehet, hogy nem is a gyorshajtásért, hanem mert nem sírtunk a temetésen, a saját anyánkén, aki tegnap halt meg, sőt beültünk a moziba, és még a filmen is tudtunk nevetni. Mi emellett egy gyilkosság?
Kit érint, és hogyan, ahogyan Urbán András négyese beszél. Ki gondolja ezt, amit ők mondanak, kit-mit hangosítanak ki, mi fölött kacsintunk össze, egyetértésben, hogy mi bizony nem tartozunk azok közé. A jó, az őszinte politikusok, a hős rendőrök közé; nem a büdös, koszos, mocskunkat pucolók közé; nem a vendéglátósok közé. Mi azok vagyunk, akik nem sírtunk, akik nevettünk...? Amiért tárgyalnak, döntenek felettünk, és a vég a halálos ítélet.
Nem csapnak össze vélemények. Véleményeken át vagyunk vezetve és megvezetve, hisz az irodalmi Camus szöveggel párhuzamosan futó hétköznapi a részvétlen, az önmagával törődő, a "közönyös" ember hangja. Az állati, az ösztönös, az öntudatlan, a saját akarattal, elhatározással nem bíróé. Van egy pillanat, mikor Béres Márta (vagy épp Erdély Andrea?, már nem is tudom) négykézláb végigkúszik a színen. Egy másik, mikor hat percen keresztül
pózolnak ők négyen
a reflektorfényben.
"Ez már irodalom". Sokáig úgy tűnik, lehetetlen lesz lezárni ezt a má-ra rezonáló darabot, ami itt-ott különböző címeken fut, ami nem annyira improvizatív mint gondolnánk, s amelynek elképesztő a zenéje. De aztán ott fekszenek mind a négyen a színpadra terített strandhomokban, épp csak hogy bele nem süppednek abba a totális semmibe, amibe hagytak minket is belekémlelni, épp hogy csak nem zárul minden a kimondás vélemény nélküli közönyébe. És akkor a két lány, a húzóerők arról beszélnek, mi történne, ha valaki megerőszakolná őket. Nem, én nem vágnám le a mellem, mondja Béres Márta Erdély Andrea mondatára reagálva. Én inkább úgy intézném, hogy valahogy mégis élvezzem. Mert ez az agyban történik, vagy nem? Csak átkapcsolok valamit, és már élvezek.
Így lehet túlélni...
Átkapcsoltunk, vagy épp a mellünket kaszaboljuk...most?
2010. március 10., szerda
O, mindig
Júliusban megint Zsennyén, majd Bakonyjákón. Művésztelep, új évfolyam... http://www.naputasok.hu/
2010. március 9., kedd
Napút, festmények
Napút, 2010
Napút, 2010
Napút-tábor, Zsennye, 2009
Napút, színhangulatok-színharmóniák, 2009
Napút, tanulmány, 2009
Napút-tábor, Zsennye, 2008 július
Napút-tábor, Zsennye, 2008 július
Napút-tábor, Zsennye, 2008 július
2007, tanulmány
Napút-tábor, Zsennye, 2009
Napút, színhangulatok-színharmóniák, 2009
Napút, tanulmány, 2009
Napút-tábor, Zsennye, 2008 júliusNapút-tábor, Zsennye, 2008 július
Napút-tábor, Zsennye, 2008 július
Napút-tábor, Zsennye, 2008 július
2007, tanulmány
2007, színtanulmány
2007, színtanulmány
2009. augusztus 2., vasárnap
Július 31., Műcsarnok, egy barátnő barátnőjének a születésnapja. A patinátás külső oszlop-köz privát partikra megszerezhető.
Az est menete, és terméke:
- pohár bor, fehér, drágán
- bemutatkozás - "Annamari tánckritikus..."
- hol a vécé?
- pohár bor, olcsón - mert "folyó"
- tánc széles mosolyú kék inges fiúval
- leül
- kék inges fiú mást (is) táncoltat, de próbálkozik
- hol az öcsém?
- nem táncolok kék inges fiúval
- barátnőm barátjai kedvesek, beszédesek, csevely
- pohár bor
- beszélget Zsiráf
- a földre hull egy szalmakalap amit megszerzek, és fedezékében bátorkodom
- szalmakalapot a gazdája nem veszi vissza
- három szál cigit kunyerálok, bíztatásra, idegentől
- cigi elszív, de csak viccből
- pohár bor, ami már nem kellene
- táncol Zsiráf kollegájával
- barátnő a szalmakalap gazdájával el, de a gazda előbb ünnepélyes öleléssel nekem adományozza a panamát
- maradok beszélgetni, lassan kel a Nap...
- haza, kísérőm táncpartnerem, biciklivel
- hogy én sosem azzal sétálok, akivel igazán szeretnék!
A kalapot vissza kellene adnom.
Az est menete, és terméke:
- pohár bor, fehér, drágán
- bemutatkozás - "Annamari tánckritikus..."
- hol a vécé?
- pohár bor, olcsón - mert "folyó"
- tánc széles mosolyú kék inges fiúval
- leül
- kék inges fiú mást (is) táncoltat, de próbálkozik
- hol az öcsém?
- nem táncolok kék inges fiúval
- barátnőm barátjai kedvesek, beszédesek, csevely
- pohár bor
- beszélget Zsiráf
- a földre hull egy szalmakalap amit megszerzek, és fedezékében bátorkodom
- szalmakalapot a gazdája nem veszi vissza
- három szál cigit kunyerálok, bíztatásra, idegentől
- cigi elszív, de csak viccből
- pohár bor, ami már nem kellene
- táncol Zsiráf kollegájával
- barátnő a szalmakalap gazdájával el, de a gazda előbb ünnepélyes öleléssel nekem adományozza a panamát
- maradok beszélgetni, lassan kel a Nap...
- haza, kísérőm táncpartnerem, biciklivel
- hogy én sosem azzal sétálok, akivel igazán szeretnék!
A kalapot vissza kellene adnom.
2009. április 27., hétfő
Banán
Ez művészet? Hol a határ? - írta - rakta ki - banánokból kutatási témáját összegezve az Artpool előtti téren Anna Banana.
2009. április 10., péntek
(EZ) (NEM) (PORNÓ) - Ó
feLugossy László: Kifürkészhetetlen (Szentendre, MűvészetMalom, 2009 tavasz)
Hiába folynak a Dunával ellentétes irányban (is) a túristák, a 3 szint meg a videószoba csak az enyém. Itt legalább most jól elszórkoztattatom magam valami, vaskosan a képembe tolt érzékenységgel, a Toto-Lotto figura szemöldökének "T"-jére emlékeztető, csonkított-toldott feszületekkel, ezzel a 0-1 kódú, "binális" világgal, amiben gazdájukat vesztett táskák lebegnek ég és föld között, amiben az O az állandó és Mona Lisa csak egy a változÓk (meg az előemberek) között. A fekete kendős nőt kefe-szerű (férfi)állat bassza, egy másikon a férfi és a nő bombázás előtti ikertornyok, mellek és farkak összege vagy inkább különbsége. Üveg mögé, keretbe zártan kivágott papírfigurák.
Egyik emelet a másikra utal, mutat, a cipők, táskák, tornyok, súlyok (és súlytalanok) egymásra, rám - aki tudom, hogy ez nem pornó, még ha X-ek fedik is el a videószoba képeit, a tejjel telt tálakat-poharakat-köcsögöket.
Lufira és szőlőszemre rajzolt arcok. Képtelenül pink tűsarkú táska-cipő, ami perceken keresztül himbálózik a kanyargós utakon hajtó autó szélvédője előtt.
Kép: http://www.cspv.hu/kult/k0903/felugossy2
videó: http://www.viddler.com/explore/tbrVideos/videos/11/
(Kifürkészhetetlen, hogy élünk, hogy hogy élünk, hogy az első világválságomban nem tudok másra gondolni hogy az a fiú akinek mostanában néha fölém-alám mosódik az arca, hol az Ó-ban van...)
Hiába folynak a Dunával ellentétes irányban (is) a túristák, a 3 szint meg a videószoba csak az enyém. Itt legalább most jól elszórkoztattatom magam valami, vaskosan a képembe tolt érzékenységgel, a Toto-Lotto figura szemöldökének "T"-jére emlékeztető, csonkított-toldott feszületekkel, ezzel a 0-1 kódú, "binális" világgal, amiben gazdájukat vesztett táskák lebegnek ég és föld között, amiben az O az állandó és Mona Lisa csak egy a változÓk (meg az előemberek) között. A fekete kendős nőt kefe-szerű (férfi)állat bassza, egy másikon a férfi és a nő bombázás előtti ikertornyok, mellek és farkak összege vagy inkább különbsége. Üveg mögé, keretbe zártan kivágott papírfigurák.
Egyik emelet a másikra utal, mutat, a cipők, táskák, tornyok, súlyok (és súlytalanok) egymásra, rám - aki tudom, hogy ez nem pornó, még ha X-ek fedik is el a videószoba képeit, a tejjel telt tálakat-poharakat-köcsögöket.
Lufira és szőlőszemre rajzolt arcok. Képtelenül pink tűsarkú táska-cipő, ami perceken keresztül himbálózik a kanyargós utakon hajtó autó szélvédője előtt.
Kép: http://www.cspv.hu/kult/k0903/felugossy2videó: http://www.viddler.com/explore/tbrVideos/videos/11/
(Kifürkészhetetlen, hogy élünk, hogy hogy élünk, hogy az első világválságomban nem tudok másra gondolni hogy az a fiú akinek mostanában néha fölém-alám mosódik az arca, hol az Ó-ban van...)
2009. március 8., vasárnap
2009. március 4., szerda
Pataky Klári: Valami történ(e)t
Arccal a föld felé zuhanó, társuk által felfogott nőalakok, emberi "ragadozók" - rá sem ismerni a koreográfusra, mintha Pataky kezdené lefejteni arcáról az eddig megszokott finom csipkekeretet. Csak a következetes felépítettség, a folyton megújulni kész mozdulatvilág valószínűsíti, hogy ez Pataky munkája. Nagy meglepetésemre - és nem kis bosszúságomra - azonban éles sikításokkal töri meg az - enélkül is épp eléggé sötét tónusú - előadás ívét, "felöltözteti" a tiszta táncot, színházi szituációt teremt, amit bármilyen következetesen hosszan tart is ki, nem tud megfelelő helyiértéken integrálni az egész-be. A karakteres darab felhígul, és marad egy titokzatosan újszerű - bár nem hibátlan - Pataky-darab.
Virág Melinda: Szájbanforgó
A legelső Virág-darabon (talán 2 éve láttam az Altera Pars-t) szinte elaludtam. Ez nem annyira a darabról, mint inkább rólam árul el sokat, azt, hogy akkor még késlekedtem kifejleszteni egyedi technikám az ébrenmaradásra. Pedig még Lábán-díjra is jelölték...
A Szájbanforgót nem veszélyeztette az elmulasztás, lekötött a minimalista színpadkép, a tányércsörömpölés, a végtelenségig nyújtott aztal-és széklábak látványa, az álló-és feje tetejére álló világ furcsa-szürreális igazsága. Kár, hogy Virág egyel több figurát szerepeltetett a kelleténél ( a múmia szerűen foszló lényt valószínűleg egy korábbi szólójából mentette át), és vagy 12-vel több tányért, melyek sehogy sem kerültek helyükre, de nagyon-nagyon jól néztek ki, mintahogy az egymás szájból szájba itatása is.
- Várom, mikor tisztul meg a felesleges ragasztmányoktól ez az érzékenység.
Arccal a föld felé zuhanó, társuk által felfogott nőalakok, emberi "ragadozók" - rá sem ismerni a koreográfusra, mintha Pataky kezdené lefejteni arcáról az eddig megszokott finom csipkekeretet. Csak a következetes felépítettség, a folyton megújulni kész mozdulatvilág valószínűsíti, hogy ez Pataky munkája. Nagy meglepetésemre - és nem kis bosszúságomra - azonban éles sikításokkal töri meg az - enélkül is épp eléggé sötét tónusú - előadás ívét, "felöltözteti" a tiszta táncot, színházi szituációt teremt, amit bármilyen következetesen hosszan tart is ki, nem tud megfelelő helyiértéken integrálni az egész-be. A karakteres darab felhígul, és marad egy titokzatosan újszerű - bár nem hibátlan - Pataky-darab.
Virág Melinda: Szájbanforgó
A legelső Virág-darabon (talán 2 éve láttam az Altera Pars-t) szinte elaludtam. Ez nem annyira a darabról, mint inkább rólam árul el sokat, azt, hogy akkor még késlekedtem kifejleszteni egyedi technikám az ébrenmaradásra. Pedig még Lábán-díjra is jelölték...
A Szájbanforgót nem veszélyeztette az elmulasztás, lekötött a minimalista színpadkép, a tányércsörömpölés, a végtelenségig nyújtott aztal-és széklábak látványa, az álló-és feje tetejére álló világ furcsa-szürreális igazsága. Kár, hogy Virág egyel több figurát szerepeltetett a kelleténél ( a múmia szerűen foszló lényt valószínűleg egy korábbi szólójából mentette át), és vagy 12-vel több tányért, melyek sehogy sem kerültek helyükre, de nagyon-nagyon jól néztek ki, mintahogy az egymás szájból szájba itatása is.
- Várom, mikor tisztul meg a felesleges ragasztmányoktól ez az érzékenység.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)