Tört ének a SZÍNről

(egy esti "drámaelőadás" partitúrája)

1.

Ó, Ég, ki hagytad,
ki a munkát Newtonnak adtad,
egy morc profnak, hogy kutassa lényedet,
hogy prizmába ő lessen,
ő, ki színeket – s köztük különbséget – nem lát
ki segédjét kérte, hogy kék, zöld, sárga, vörös, s a többi titkát
(a színeket, megtörten,
törve-törvén, ez a törvény,
mélye örvény)
mondja tollba,
s ezzal az ügylet
- s a lélek gondja –
egyszer s mindenkorra legyen már megoldva!

(Na!)

(Álma, a puha párna
e gravitáció- vonta súlyos elme terhét majd eloldja)

Tudatjuk:
az anyagnak színe nem sajátja,
hanem a fény az, mely a tárgyra
tetszés szerinti szögben, súlytalanul, de – mégiscsak – esik!
S a többi engedelmes közt el nem nyeletve
(…nyeletvén… a nyelve… nem is…) az alma azért piros, mert
(ezért mert) úgy akarja e nyeletlen, megtört, priz-ma-ver-te fééény!
(Megtörten, törve, törvén,
ha tetszik, ha nem, ez a Newton-törvény –
mélye örvény.)

2.
Állj meg, boldog óra!
Pillanat, ne röppenj tova!
Az ember balga, s a Tudás
hol édes,
hol mostoha keblén növeli
kíváncsi gyermekét a kornak,
kit sápadt-nyöszörgő elvek s elmék
olykor bús rabszolgasorba vonnak,
és idővel – mint altatózenét –
egyre rázza láncra vert kezét
míg nem jön új nap,
s a bilincset új hős nem szakítja
le…

Bakonyjákó, Napút Alkotótelep, 2010. július 16.