Lámpács

Mézpuha belső fénysuba -
gyöngygyermeklány palota
gyöngygyermeklány sír kacag
százszor kint-tű kagylóhéja
meghasad.

.....

Sziromágyon teste-nincs árny -
moccanatlan lepke-kép
sziromfehér végtelenbe
metszi bele életét.

Népi sanzon, ma

Állnak a tálak a csepegtetőben
Állok a kádban, ebédidő benn,
benn a szívemben, felfalok
minden egynyári lovagot.

Paprika, gomba, paradicsom
grillágyában gomolya, nyom,
nyom a kétélű kaszajba,
keresztbe nyeltem magamba.

Állok a kádban, csepelygek,
száraz edény, pityergek,
emésztek sok daliát,
értem vínak odaát.

Üres edény, üres ma,
üres vagyok magamba,
üres rám a zuhanyrózsa
elhervadok pipacs módra.

(Pipacs, pipacs –
lelkem, kikapcs.)

(Egészséges) Tettre-dal

Kon, vek, tor, radalmi
dal mi
Kat, togó, lázban kánon-nótáz
tompfa fényű pajtikákkal
s fut, fut, futákos dala a szívfáj-jós ha
- lomhán, vagy épp nyüzsögve, ormotlan lelki zűrökbe’
megintelek!-tusából
kijózanodva
széttagolható –

gázrózsán hagyja míg fő
a kontra-verSió.

CSEND- ÉS HATÁS-SZÜNET.

Te

Fent járj és lent járj kint járj és bent járj
fürkész nagy szemű szent akarattal.

A 173-as busz, a Keletitől

173-as busz a Keletitől, 173-as busz a Keletitől,173-as busz a Keletitől...
december 3., december 3., december 3. december 3.
1067 Eötvös utca 45., 1067 Eötvös utca 45., 1067 Eötvös utca 45.
Várlak! Várlak! Várlak!

Tört ének a SZÍNről

(egy esti "drámaelőadás" partitúrája)

1.

Ó, Ég, ki hagytad,
ki a munkát Newtonnak adtad,
egy morc profnak, hogy kutassa lényedet,
hogy prizmába ő lessen,
ő, ki színeket – s köztük különbséget – nem lát
ki segédjét kérte, hogy kék, zöld, sárga, vörös, s a többi titkát
(a színeket, megtörten,
törve-törvén, ez a törvény,
mélye örvény)
mondja tollba,
s ezzal az ügylet
- s a lélek gondja –
egyszer s mindenkorra legyen már megoldva!

(Na!)

(Álma, a puha párna
e gravitáció- vonta súlyos elme terhét majd eloldja)

Tudatjuk:
az anyagnak színe nem sajátja,
hanem a fény az, mely a tárgyra
tetszés szerinti szögben, súlytalanul, de – mégiscsak – esik!
S a többi engedelmes közt el nem nyeletve
(…nyeletvén… a nyelve… nem is…) az alma azért piros, mert
(ezért mert) úgy akarja e nyeletlen, megtört, priz-ma-ver-te fééény!
(Megtörten, törve, törvén,
ha tetszik, ha nem, ez a Newton-törvény –
mélye örvény.)

2.
Állj meg, boldog óra!
Pillanat, ne röppenj tova!
Az ember balga, s a Tudás
hol édes,
hol mostoha keblén növeli
kíváncsi gyermekét a kornak,
kit sápadt-nyöszörgő elvek s elmék
olykor bús rabszolgasorba vonnak,
és idővel – mint altatózenét –
egyre rázza láncra vert kezét
míg nem jön új nap,
s a bilincset új hős nem szakítja
le…

Bakonyjákó, Napút Alkotótelep, 2010. július 16.

Mohos lap kétezerkilenc nyárból

A fejújítással rendeződő gondolatokat Moha újbóli feltűnése könnyes-sós káosszá züllesztette. Ültünk a tétova műanyag poharakból kilöttyenő bort és sört rostjaiba szívó asztalnál, ő a jobbomon, én a balján, szemközt két tudattalan, dévaj emberisten, s a Borkirálynő csodaváró Titániaként egy bokor mélyén végre kicsomagolta dobozából a falu polgármesterének csoki tortáját. Két hét múlva E. a Gödör mélyén majd azt mondja G.-nek, a fiúnak, akivel visszaesőként, többszöri szakítás után este újra vétkezik, azt mondja majd, „suttogj a fülembe csacskaságokat”, amire én ránézek, szemeimmel megtámaszkodom az aznap esti péteren, mert ott, a balatoni kisfaluban, a borünnepen nincs egyetlen szenvtelen mankó sem, egy mindentudóvá üresedett tekintet. Moha nem koccintja rám biztatón fejét, nem mondja, hogy eh, az élet egy bizarr gruppenparti.

Asztaltól asztalig. Portré helyett helyesebb megörökíteni az asztalok lábát. Egy amerikai típusú kávézó emeleti részlegében, a sötét bőrkanapéról pocakos, piros inges fickó szemei villannak rám a barátnője csupaszra edződött válla felett, előttük félbe száradt tejeskávé. A szófoszlányaikat a fülem mögé tűröm. Azért vagyok itt, mert le kell írnom, le akarom írni a péterek történetét. A krisztiánokét, a ferencekét, az ákosokét, az andrásokét. Rendbe kell szednem őket, mielőtt leülnek a végső nagy pókermeccshez, s képzeletben még egyszer végigsimítanak az összes fenéken, mellen. Valamelyik talán megérinti az arcomat is, nyirkos ujjait a tenyerembe fúrja, utolsót szeretkezünk. Naplómból kimetszett szavakat tapétázok a volt napok üvegfalára, s az ákombákom paraván mögött már bátrabban dobok le minden ruhát. A vetkőzést nem lehet eléggé korán elkezdeni – mondom Mohának, mikor táncba kezdünk, s ő nevet. Hogy, hogy mondtad? – csap le, mert a pókerpartira már ő is gyűjtöget.

Várok. Percenként kattintok a beérkezett levelekre. Fényes nappal spotlámpa-csillagos fehér égről olvasom a jazz-ből szűrt jövőt. A torkomban ezer spotlámpa lüktet, nő óriás vörös ékkővé, és húny ki, csokoládés keksszé zsugorodva. Elkérődzök, majszolok mélán a kerek asztalon, a laptop előtt. Mohát majszolom. Újra s újra beleropogok a fülébe valami butaságot, mire legyint, teljesen bolond vagy. Az árokparton kidőlök, bele a fűbe, és osztjuk-szorozzuk a köztünk esett szexet. Bolond vagyok. Mit kérhetek, merre mehetek ebből a gödörből, ahol fekete macska kúszik a kezeim alá, de Moha távol marad. Nem szeret.
Szalontai az éterből rámdörög. Szex. Biorobot.

Egy bokámra csatolt magas sarkú szandálban magasodom a Jégbüfé előtt a tegnap színeivel az arcomon. Az éjszaka kristályosodott gondolatok világos panamakalapom csengettyűit izgatva cikáznak. Széteső kristályvilágom fénytöréseinek kusza képletét rendezgetem, de az egész szilánkossága a bizonytalanság biztosságában ad új fogódzót. Hogyan tovább? Nincs munkám, úgy élek, mint a körúti punkok, csak épp a szerkesztőségeknél kalapozom, hogy írhassak valami semmire kellő sikket. És azon kívül enni, inni, aludni, baszni kell csak, de mindig mással, mert a kristálypalota nem enged.



szóban, vagy éles fényben olvasható csak, zene is szól mert a gondolat ma önmagában tetszhalott, belealudt a látszat-egészbe. a belső és a külső történéseket egyben játszom, egy óriás lélegzetvétellé teszem a lélek kalandját is. könnyeddé, fénylővé, de erőssé, azt sem bánva, ha félresöpörnek. csak biztosan tudni magam alatt a lábaimat, mint az asztal, mely még akkor is, ha kiforgatják és talpa az égbe merednek. az asztal nem gyalogol a körúton, nem áll meg a jégbüfé kirakata előtt. a jégbüfében nincsenek is asztalok, csak a lábasok és lábatlanok világának köztisége fagylaltkupacokkal, pogácsák ikertornyaival, sütemények rétjeivel, a kávégép sötétlő forrásával. - Köréjük írt mesék. tovább állok, megyek fel, a citadellára, töprengek, merre költözzem, amíg újul körülöttem a lakás, amíg átstrukturálódik a káosz, új minőségű formába hazudva önmagát.

A cigarettázó embereket még irigylem. Micsoda bizonyosság a füstölő, vékony rúd, a frivol lényszerűséggel légbe oszló szürkeség, mely körülkeretezi az arcot, megemeli a homlokot…