Elnemküldve, régről

Elnemküldve, régről

Fura, az egyetlen páros prímszám a 2. Legutóbbi találkozásunk óta sokat gondolkodtam a számokon. És látomásom volt. Felfedeztem a prímek titkát. Pontosabban egy apró lépés még hátra van, de erről később. (Különben a mínusz számoknak nincs értelme – most már ezt is tudom.) Most, hogy felfedeztem, valóban bejósolhatóvá válik minden? Pl., tudni fogom, mikor gondolsz rám, mert a törvényszerűségek alól sem az elmefolyamatok, sem a testiek nem lehetnek kivételek? Valóban nem lenne eztán véletlen? Az egy szebb, tökéletesebb világhoz vezetne?
Amíg ilyen korcsok vagyunk, még ha megfejtük is (de korcsok vagyunk, és nem tudjuk megfejteni), nem vehetnénk hasznát ennek a tudásnak. Nekünk magunknak kell tisztulnunk szellemileg, s ha így lesz, nem problémázunk többé a prímekkel. Egyébként egy gömböt képzelek el, aminek közepe van csak: az 1. És onnan minden irányba szóródnak szét a számok, nőnek, burjánzanak kifelé. (Valahogy a mindent magába faló Kisgömböc jut eszembe, meg ahogy kipukkadt.) De ha elosztjuk őket önmagukkal, visszakapjuk az egyet.
…Ezt az egyet szeretném visszakapni, mikor a konyhaasztalra dőlve, kezeinket összeérintve feküdtünk. Azóta az egy nőtt-nőtt, habzsoltunk, most is számokkal zsonglőrködünk, amiből kifelejtjük a mozgást. A koordinátarendszer anakronisztikus, helyette egy dinamikusan mozgó rendszer kell, olyasmi, aminek a közepében az egy áll, és belőle lamniszkáta-ív szerűen szóródnak körbe a számok, vagyis a bejárt lamniszkáta pályákon ülnek.
Pukkannék…