Mohos lap kétezerkilenc nyárból

A fejújítással rendeződő gondolatokat Moha újbóli feltűnése könnyes-sós káosszá züllesztette. Ültünk a tétova műanyag poharakból kilöttyenő bort és sört rostjaiba szívó asztalnál, ő a jobbomon, én a balján, szemközt két tudattalan, dévaj emberisten, s a Borkirálynő csodaváró Titániaként egy bokor mélyén végre kicsomagolta dobozából a falu polgármesterének csoki tortáját. Két hét múlva E. a Gödör mélyén majd azt mondja G.-nek, a fiúnak, akivel visszaesőként, többszöri szakítás után este újra vétkezik, azt mondja majd, „suttogj a fülembe csacskaságokat”, amire én ránézek, szemeimmel megtámaszkodom az aznap esti péteren, mert ott, a balatoni kisfaluban, a borünnepen nincs egyetlen szenvtelen mankó sem, egy mindentudóvá üresedett tekintet. Moha nem koccintja rám biztatón fejét, nem mondja, hogy eh, az élet egy bizarr gruppenparti.

Asztaltól asztalig. Portré helyett helyesebb megörökíteni az asztalok lábát. Egy amerikai típusú kávézó emeleti részlegében, a sötét bőrkanapéról pocakos, piros inges fickó szemei villannak rám a barátnője csupaszra edződött válla felett, előttük félbe száradt tejeskávé. A szófoszlányaikat a fülem mögé tűröm. Azért vagyok itt, mert le kell írnom, le akarom írni a péterek történetét. A krisztiánokét, a ferencekét, az ákosokét, az andrásokét. Rendbe kell szednem őket, mielőtt leülnek a végső nagy pókermeccshez, s képzeletben még egyszer végigsimítanak az összes fenéken, mellen. Valamelyik talán megérinti az arcomat is, nyirkos ujjait a tenyerembe fúrja, utolsót szeretkezünk. Naplómból kimetszett szavakat tapétázok a volt napok üvegfalára, s az ákombákom paraván mögött már bátrabban dobok le minden ruhát. A vetkőzést nem lehet eléggé korán elkezdeni – mondom Mohának, mikor táncba kezdünk, s ő nevet. Hogy, hogy mondtad? – csap le, mert a pókerpartira már ő is gyűjtöget.

Várok. Percenként kattintok a beérkezett levelekre. Fényes nappal spotlámpa-csillagos fehér égről olvasom a jazz-ből szűrt jövőt. A torkomban ezer spotlámpa lüktet, nő óriás vörös ékkővé, és húny ki, csokoládés keksszé zsugorodva. Elkérődzök, majszolok mélán a kerek asztalon, a laptop előtt. Mohát majszolom. Újra s újra beleropogok a fülébe valami butaságot, mire legyint, teljesen bolond vagy. Az árokparton kidőlök, bele a fűbe, és osztjuk-szorozzuk a köztünk esett szexet. Bolond vagyok. Mit kérhetek, merre mehetek ebből a gödörből, ahol fekete macska kúszik a kezeim alá, de Moha távol marad. Nem szeret.
Szalontai az éterből rámdörög. Szex. Biorobot.

Egy bokámra csatolt magas sarkú szandálban magasodom a Jégbüfé előtt a tegnap színeivel az arcomon. Az éjszaka kristályosodott gondolatok világos panamakalapom csengettyűit izgatva cikáznak. Széteső kristályvilágom fénytöréseinek kusza képletét rendezgetem, de az egész szilánkossága a bizonytalanság biztosságában ad új fogódzót. Hogyan tovább? Nincs munkám, úgy élek, mint a körúti punkok, csak épp a szerkesztőségeknél kalapozom, hogy írhassak valami semmire kellő sikket. És azon kívül enni, inni, aludni, baszni kell csak, de mindig mással, mert a kristálypalota nem enged.



szóban, vagy éles fényben olvasható csak, zene is szól mert a gondolat ma önmagában tetszhalott, belealudt a látszat-egészbe. a belső és a külső történéseket egyben játszom, egy óriás lélegzetvétellé teszem a lélek kalandját is. könnyeddé, fénylővé, de erőssé, azt sem bánva, ha félresöpörnek. csak biztosan tudni magam alatt a lábaimat, mint az asztal, mely még akkor is, ha kiforgatják és talpa az égbe merednek. az asztal nem gyalogol a körúton, nem áll meg a jégbüfé kirakata előtt. a jégbüfében nincsenek is asztalok, csak a lábasok és lábatlanok világának köztisége fagylaltkupacokkal, pogácsák ikertornyaival, sütemények rétjeivel, a kávégép sötétlő forrásával. - Köréjük írt mesék. tovább állok, megyek fel, a citadellára, töprengek, merre költözzem, amíg újul körülöttem a lakás, amíg átstrukturálódik a káosz, új minőségű formába hazudva önmagát.

A cigarettázó embereket még irigylem. Micsoda bizonyosság a füstölő, vékony rúd, a frivol lényszerűséggel légbe oszló szürkeség, mely körülkeretezi az arcot, megemeli a homlokot…