Elnemküldve, régről

Elnemküldve, régről

Fura, az egyetlen páros prímszám a 2. Legutóbbi találkozásunk óta sokat gondolkodtam a számokon. És látomásom volt. Felfedeztem a prímek titkát. Pontosabban egy apró lépés még hátra van, de erről később. (Különben a mínusz számoknak nincs értelme – most már ezt is tudom.) Most, hogy felfedeztem, valóban bejósolhatóvá válik minden? Pl., tudni fogom, mikor gondolsz rám, mert a törvényszerűségek alól sem az elmefolyamatok, sem a testiek nem lehetnek kivételek? Valóban nem lenne eztán véletlen? Az egy szebb, tökéletesebb világhoz vezetne?
Amíg ilyen korcsok vagyunk, még ha megfejtük is (de korcsok vagyunk, és nem tudjuk megfejteni), nem vehetnénk hasznát ennek a tudásnak. Nekünk magunknak kell tisztulnunk szellemileg, s ha így lesz, nem problémázunk többé a prímekkel. Egyébként egy gömböt képzelek el, aminek közepe van csak: az 1. És onnan minden irányba szóródnak szét a számok, nőnek, burjánzanak kifelé. (Valahogy a mindent magába faló Kisgömböc jut eszembe, meg ahogy kipukkadt.) De ha elosztjuk őket önmagukkal, visszakapjuk az egyet.
…Ezt az egyet szeretném visszakapni, mikor a konyhaasztalra dőlve, kezeinket összeérintve feküdtünk. Azóta az egy nőtt-nőtt, habzsoltunk, most is számokkal zsonglőrködünk, amiből kifelejtjük a mozgást. A koordinátarendszer anakronisztikus, helyette egy dinamikusan mozgó rendszer kell, olyasmi, aminek a közepében az egy áll, és belőle lamniszkáta-ív szerűen szóródnak körbe a számok, vagyis a bejárt lamniszkáta pályákon ülnek.
Pukkannék…

Megfordítom a kulcsot a vasrács zárjában
Hegyezi a fülét
Kinyitom s ha nem vagyok óvatos nekicsapódik a falnak
Felpattan valamelyik ágyról párnáról elő valamelyik ablakmélyedésből
Be a belső ajtón
Futtában megcsúszik a síkos parkettán nekiütődik egy széknek vagy asztallábnak ha kifarolt a kanyarban
És már csak a legbelső az amelyiknek az alját nem festettem le mert azt hittem hogy le kell vágni fűrészelni belőle merthogy "akad" mondta a mester a felújításkor tavaly és én ráhagytam és nem festettem mert tíz centiméterrel több nyugalom máshol fürdések máshol éjszakázások és nem evések után és egy alig tíz centiméternyi nyugalomtól fáradtan vörösen véknyan kiéhezve mint a macska
Vár...

Egy művészettörténésznek

Egysorban. kifelé kopom, lopom a színeket
a kurta börleszkből. sápadtan hunyorít a Hold.
s fejemre némafilmünkből bojtot csomóz az idő.

Egy művészettörténésznek, aki elhagyott

Örömet okozott a gerincem ruganyos íve, hogy megszorongattalak magamban, hogy hagytalak megbújni még akkor is, mikor kiderült

The Beach - Urbán András Társulata (Szabadka), POSZT 2010, Pécs

Nem The Bitch.

A barátnőm macskája tüzel. Hozzádörgölőzik mindenhez, mindenével. Kritikátlanul. Ha felveszem, húrrá feszül a teste. Kis kurva. Mikor ők négyen - Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdély Andrea - belekezdenek, eszembe jut. Éppúgy ömlik az öntudatlan és (ön)kritikátlan gondolatfolyam, mint ahogy azt a macskát is csak a maga kéje köti le, egész napra. A nyugdíjasok, a hajléktalanok, a gyerekek, a mozgássérültek, a kutyák (nem a macskák), a takarítók mind kapják be! Reméljük, remélhetjük, hogy van legalább egy rendőr - de jobb, ha több - a közönség sorai közt, hogy megvédjen minket önmagunktól ha gyorshajtunk, ha ittunk, ha szabálytalankodunk. Egyáltalán, ha megszegjük a Törvényt. Nem tudhatjuk, miért ítélnek el minket, esetleg. Lehet, hogy nem is a gyorshajtásért, hanem mert nem sírtunk a temetésen, a saját anyánkén, aki tegnap halt meg, sőt beültünk a moziba, és még a filmen is tudtunk nevetni. Mi emellett egy gyilkosság?
Kit érint, és hogyan, ahogyan Urbán András négyese beszél. Ki gondolja ezt, amit ők mondanak, kit-mit hangosítanak ki, mi fölött kacsintunk össze, egyetértésben, hogy mi bizony nem tartozunk azok közé. A jó, az őszinte politikusok, a hős rendőrök közé; nem a büdös, koszos, mocskunkat pucolók közé; nem a vendéglátósok közé. Mi azok vagyunk, akik nem sírtunk, akik nevettünk...? Amiért tárgyalnak, döntenek felettünk, és a vég a halálos ítélet.
Nem csapnak össze vélemények. Véleményeken át vagyunk vezetve és megvezetve, hisz az irodalmi Camus szöveggel párhuzamosan futó hétköznapi a részvétlen, az önmagával törődő, a "közönyös" ember hangja. Az állati, az ösztönös, az öntudatlan, a saját akarattal, elhatározással nem bíróé. Van egy pillanat, mikor Béres Márta (vagy épp Erdély Andrea?, már nem is tudom) négykézláb végigkúszik a színen. Egy másik, mikor hat percen keresztül
pózolnak ők négyen
a reflektorfényben.
"Ez már irodalom". Sokáig úgy tűnik, lehetetlen lesz lezárni ezt a má-ra rezonáló darabot, ami itt-ott különböző címeken fut, ami nem annyira improvizatív mint gondolnánk, s amelynek elképesztő a zenéje. De aztán ott fekszenek mind a négyen a színpadra terített strandhomokban, épp csak hogy bele nem süppednek abba a totális semmibe, amibe hagytak minket is belekémlelni, épp hogy csak nem zárul minden a kimondás vélemény nélküli közönyébe. És akkor a két lány, a húzóerők arról beszélnek, mi történne, ha valaki megerőszakolná őket. Nem, én nem vágnám le a mellem, mondja Béres Márta Erdély Andrea mondatára reagálva. Én inkább úgy intézném, hogy valahogy mégis élvezzem. Mert ez az agyban történik, vagy nem? Csak átkapcsolok valamit, és már élvezek.
Így lehet túlélni...

Átkapcsoltunk, vagy épp a mellünket kaszaboljuk...most?

A képek

Változtak. Egy ismerős szerint túl színesek.

O, mindig

Júliusban megint Zsennyén, majd Bakonyjákón. Művésztelep, új évfolyam... http://www.naputasok.hu/