OtO OnO POlcOk

2010. augusztus 18., szerda

Megfordítom a kulcsot a vasrács zárjában
Hegyezi a fülét
Kinyitom s ha nem vagyok óvatos nekicsapódik a falnak
Felpattan valamelyik ágyról párnáról elő valamelyik ablakmélyedésből
Be a belső ajtón
Futtában megcsúszik a síkos parkettán nekiütődik egy széknek vagy asztallábnak ha kifarolt a kanyarban
És már csak a legbelső az amelyiknek az alját nem festettem le mert azt hittem hogy le kell vágni fűrészelni belőle merthogy "akad" mondta a mester a felújításkor tavaly és én ráhagytam és nem festettem mert tíz centiméterrel több nyugalom máshol fürdések máshol éjszakázások és nem evések után és egy alig tíz centiméternyi nyugalomtól fáradtan vörösen véknyan kiéhezve mint a macska
Vár...

2010. augusztus 3., kedd

Egy művészettörténésznek

Egysorban. kifelé kopom, lopom a színeket
a kurta börleszkből. sápadtan hunyorít a Hold.
s fejemre némafilmünkből bojtot csomóz az idő.

2010. július 25., vasárnap

Egy művészettörténésznek, aki elhagyott

Örömet okozott a gerincem ruganyos íve, hogy megszorongattalak magamban, hogy hagytalak megbújni még akkor is, mikor kiderült

2010. június 4., péntek

The Beach - Urbán András Társulata (Szabadka), POSZT 2010, Pécs

Nem The Bitch.

A barátnőm macskája tüzel. Hozzádörgölőzik mindenhez, mindenével. Kritikátlanul. Ha felveszem, húrrá feszül a teste. Kis kurva. Mikor ők négyen - Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdély Andrea - belekezdenek, eszembe jut. Éppúgy ömlik az öntudatlan és (ön)kritikátlan gondolatfolyam, mint ahogy azt a macskát is csak a maga kéje köti le, egész napra. A nyugdíjasok, a hajléktalanok, a gyerekek, a mozgássérültek, a kutyák (nem a macskák), a takarítók mind kapják be! Reméljük, remélhetjük, hogy van legalább egy rendőr - de jobb, ha több - a közönség sorai közt, hogy megvédjen minket önmagunktól ha gyorshajtunk, ha ittunk, ha szabálytalankodunk. Egyáltalán, ha megszegjük a Törvényt. Nem tudhatjuk, miért ítélnek el minket, esetleg. Lehet, hogy nem is a gyorshajtásért, hanem mert nem sírtunk a temetésen, a saját anyánkén, aki tegnap halt meg, sőt beültünk a moziba, és még a filmen is tudtunk nevetni. Mi emellett egy gyilkosság?
Kit érint, és hogyan, ahogyan Urbán András négyese beszél. Ki gondolja ezt, amit ők mondanak, kit-mit hangosítanak ki, mi fölött kacsintunk össze, egyetértésben, hogy mi bizony nem tartozunk azok közé. A jó, az őszinte politikusok, a hős rendőrök közé; nem a büdös, koszos, mocskunkat pucolók közé; nem a vendéglátósok közé. Mi azok vagyunk, akik nem sírtunk, akik nevettünk...? Amiért tárgyalnak, döntenek felettünk, és a vég a halálos ítélet.
Nem csapnak össze vélemények. Véleményeken át vagyunk vezetve és megvezetve, hisz az irodalmi Camus szöveggel párhuzamosan futó hétköznapi a részvétlen, az önmagával törődő, a "közönyös" ember hangja. Az állati, az ösztönös, az öntudatlan, a saját akarattal, elhatározással nem bíróé. Van egy pillanat, mikor Béres Márta (vagy épp Erdély Andrea?, már nem is tudom) négykézláb végigkúszik a színen. Egy másik, mikor hat percen keresztül
pózolnak ők négyen
a reflektorfényben.
"Ez már irodalom". Sokáig úgy tűnik, lehetetlen lesz lezárni ezt a má-ra rezonáló darabot, ami itt-ott különböző címeken fut, ami nem annyira improvizatív mint gondolnánk, s amelynek elképesztő a zenéje. De aztán ott fekszenek mind a négyen a színpadra terített strandhomokban, épp csak hogy bele nem süppednek abba a totális semmibe, amibe hagytak minket is belekémlelni, épp hogy csak nem zárul minden a kimondás vélemény nélküli közönyébe. És akkor a két lány, a húzóerők arról beszélnek, mi történne, ha valaki megerőszakolná őket. Nem, én nem vágnám le a mellem, mondja Béres Márta Erdély Andrea mondatára reagálva. Én inkább úgy intézném, hogy valahogy mégis élvezzem. Mert ez az agyban történik, vagy nem? Csak átkapcsolok valamit, és már élvezek.
Így lehet túlélni...

Átkapcsoltunk, vagy épp a mellünket kaszaboljuk...most?